Az állami „segítségekről”, vagy azok hiányáról – nézőpont kérdése – írott legutóbbi bejegyzésünkben már érintettük a lényeget: a Kúria mint legfőbb bírói fórum állásfoglalását maga a miniszterelnök sürgette, elvárva,  hogy a Kúria minél előbb hozzon jogegységi határozatot a devizahitelek ügyében. A Kúria ilyen, feszített és átpolitizált légkörben hozta meg végül határozatát december közepén.

De mi is az a jogegységi döntés és miért van szükség egyáltalán rá?

Erről a Kúria honlapján tájékozódhatunk, a lényeg: az ügyben a bírósági jogalkalmazás egységesítése a cél, azaz a jogegységi döntéssel ellentétes döntést – elvben – bíróság nem hozhat, vagy amennyiben mégis megtenné (pl. elsőfokon), azt a felsőbb szintű bíróság meg fogja változtatni, vagy hatályon kívül fogja helyezni.  Bár nem jogszabály a jogegységi határozat, de a bíróságokra nézve kötelező erejű és – amint ez az új Ptk. szövegén és terjedelmén is jól látható – a döntés tartalma, de leginkább annak szellemisége előbb-utóbb beépül majdan a jogalkotásba is. 

A Kúria döntését megelőzte a bírói gyakorlat által széles körben (de sajnálatosan nem minden esetben)  alkalmazott 1/2010. (VI.28.) Polgári Kollégiumi vélemény a szerződések érvénytelenségének kérdéséről, amellyel maga a Kúria sem hozott a későbbiekben ellentétes  határozatot.

Ennek a PK véleménynek a szerződések érvénytelensége jogkövetkezményeire nézve van releváns hatása, így a Kúria jogegységi döntése következményeinek kérdései kapcsán visszatérünk rá.

Egymásnak ellentmondónak tűnő tartalmú bírósági határozatok születtek időközben számtalan perben – amelyet a média helytelenül hol „bankok melletti”, hol a „hitelesek melletti” döntésként kommentált, nem feltétlenül helytállóan, hiszen a szerződések általában nem egyformák -, amelyeket devizahitelesek ezrei indítottak és készültek indítani (itt-ott Kamarából kizárt, a nyilvánosságot „jogi véleményükkel” feltüzelő exügyvédek, abszolút laikus „hozzáértők”, vagy többezer hitelesben reményeket keltő, „csak sikerdíjért” és emellett „csak nyilvántartási díjért” képviseletet ellátók közreműködésével) , ezért valóban és vitathatatlanul szükséges volt a jogegységi döntés meghozatala. Ám ezen,Orbán Viktornak a Kúriához intézett kérdései  jócskán túlterjeszkedtek, amikor „rossz hitelnek” nevezte a devizahiteleket,s arra várta a választ a Kúriától, hogy ezek hogyan válhattak általánossá, illetve hogy  " az igazságszolgáltatás szerint vajon nem a bankoknak kellene-e viselniük - mint a józan erkölcsi érzék diktálná - az árfolyamváltozásból fakadó veszteséget".

Az ilymódon rendkívüli politikai nyomás alá helyezett, a miniszterelnöki kérdésekkel is befolyásolni kívánt, ám előzetes nyilatkozatai szerint is jogalkalmazói mivoltához mindenképpen ragaszkodó Kúria jogegységi tanácsa – amint azt számtalan helyen olvashattuk – decemberben meghozott döntésében egyáltalán nem osztotta a kormányfő véleményét.

Ahogyan azt blogunkban már jóval a döntés előtt magunk is ecseteltük,   a devizahitelek „elharapózásához” a kamatkülönbözet vezetett, azaz a piaci kamatozású forinthitelek kamata jóval magasabb volt (ezt ebben a bejegyzésben a portfolio.hu ábráján is megjelenítettük), s mivel a kamatkülönbözet előnyeit a hiteles élvezte a kölcsön felvételekor és esetleg azt követően is évekig, az árfolyamnövekedés hatásait is neki kell viselnie.

Ezek a hitelszerződések a Kúria szerint nem ütköznek sem jó erkölcsbe, sem jogszabályba, nem uzsorás és nem is színlelt szerződések, és nem irányultak lehetetlen szolgáltatásra sem, ezért az árfolyamváltozás önmagában nem okozhatja a szerződések érvénytelenségét.

Egy kérdésben, azaz az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő szerződési feltétel átláthatósága kérdésében hárította el a döntést a Kúria, azzal, hogy abban a luxemburgi bíróság döntése lesz az irányadó (és amely bíróság már foglalkozik is a kérdéssel), miután az a döntés amúgyis kötelező erővel hatna a magyar bíróságokra, s amely döntésre egyébként is hamarosan sor kerül majd.

A Kúria döntésének részletes elemezgetése helyett   az azt követő nyilatkozatháborúval és a döntésből származó következményekkel kívánunk inkább foglalkozni, a döntésről amúgyis túl sok szó esett már időközben, és sokan szájuk íze szerint igyekeztek mérlegelni azt. Meg kell jegyeznünk, hogy egy európai országban, ahol a hatályos jogszabályok alkalmazására egy önálló, politikailag nem befolyásolható hatalmi ág  hivatott, nonszensznek minősíthető,  hogy a Kúria elnöke magyarázkodásra kényszerül a jelenlegi jogszabályok keretei között meghozott döntésért.   

A döntést követően Rogán Antal azonnal kommentálta azt, miszerint a Kúria a bankok oldalára állt a magyar családokkal és emberekkel szemben, majd a kormányfő is  hasonló véleményének adott hangot.

Holott a Kúria nem jogalkotó, de nem is politikai szervezet, és nem tett mást, minthogy kimondta:  a labda továbbra is a kormányzat és a parlament térfelén pattog, nem a jogalkalmazó szerv felelőssége akár új és a devizaadósok számára kedvező jogszabályok meghozatala, amelytől azonban az Orbán-kormány a mai napig elzárkózott és érdemi megoldás az idei választásokig valószínűleg nem is várható, legalábbis az egész nemzetgazdaságra gyakorolt  káros hatások nélkül.  Ezzel egyébként maga a kormányzat is tisztában van. 

Természetesen, lehetséges pereket nyerni az ügyben az árfolyamrés, a banki egyoldalú költségemelések és kamatok tekintetében is akár, ezek azonban nem teszik az egész szerződést érvénytelenné, hanem  - miután  a jogbiztonságnak, a szerződések kötőerejéhez fűződő érdekeknek és a felek tényleges érdekeinek is az felel meg, hogy a szerződés a lehetőség szerint életben maradjon és betöltse rendeltetését – a hibát a szerződés hatályban tartásával orvosolni kell, és csak akkor kell vizsgálni az egész szerződés érvénytelenségét, ha az adott hiba nem orvosolható.

Nem kell ahhoz jósnak lenni, hogy lássuk: továbbra is tömegével indulnak hasonló perek, a Kúria döntése azonban leegyszerűsítette és a jelenlegi jogszabályok alkalmazásának keretei közé helyezte ezeket a szerződéseket, azok jövőbeli jogi sorsát,  de igazságérzetünk is azt diktálja, hogy az adott szó kötelezzen, a vállalt kötelezettségek teljesítésre kerüljenek, a megkötött megállapodásokból ne lehessen kimenekülni, különösen mondvacsinált ürügyekkel ne. 

Hogy ki mellett is döntött végül a Kúria? Természetesen, elsősorban (és még másodsorban is) a hatályos jogszabályok mellett. Úgy is mondhatnánk, „hozott anyagból” dolgoznak, nem is tehetnek mást.

Ha azonban a hitelesek vagy a bankok szemszögéből nézzük, bármennyire is megdöbbentőnek tűnik az állítás, inkább a hitelesek javára döntöttek.

A szerződések érvénytelenségének kimondásánál ugyanis semmi sem érinthetné hátrányosabban az adósokat. 

Most térünk vissza a már beidézett 1/2010. (VI.28.) PK véleményhez, eszerint ugyanis  „Az érvénytelenség jogkövetkezményei levonásánál a bíróságnak gondoskodnia kell az eredetileg egyenértékű szolgáltatások értékegyensúlyának a fenntartásáról, meg kell akadályoznia bármelyik fél jogalap nélküli gazdagodását „ E pont indoklása szerint, azaz részletesebben: „Az érvénytelenség jogkövetkezményei levonásánál a bíróságnak ismételten meg kell teremtenie a felek szolgáltatásainak és ellenszolgáltatásainak azt az egyensúlyát, amely a szerződéskötéskor is fennállt. A bíróságnak arra kell törekednie, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményeinek rendezése során egyik fél se kerüljön a másikkal szemben aránytalanul kedvezőbb,  illetve méltánytalanul súlyosabb vagyoni helyzetbe, más szóval meg kell akadályozni bármelyik fél jogalap nélküli gazdagodását.”

Azaz, a jelenlegi jogi  helyzet,  a bírósági gyakorlat (PK vélemény) és a Kúria már hatályos jogegységi döntése szerint a szerződést az ítélethozatalig terjedő időre érvényessé nyilvánítaná a bíróság (esetleg átszámítva, mondjuk, a jogtalanul felszámított kamatokkal  vagy árfolyamréssel a teljes hitelösszeget, amelyek anyagi kihatása a 20-25 éves lejáratú szerződések esetében elenyésző), majd az ítélethozatalkor érvénytelenné nyilvánítva a jogviszonyt, elrendelné a hátralévő tartozás teljes összegének egyösszegű megfizetését a bank számára, visszafizetéskori (azaz jelenlegi) árfolyamon.    

Nem, nem a hitel felvételkori árfolyamán, hiszen azzal az adós jogalap nélkül gazdagodna, a bank pedig  indokolatlan  és súlyos hátrányt szenvedne el (az árfolyamváltozásból eredően a bank ugyanis nem gazdagodott, hiszen a devizát a banknak is jelenkori árfolyamon kell visszafizetnie a bankközi piacon, az árfolyamváltozásokra pedig a banknak nincs ráhatása). Olvasgatván itt-ott az ezzel ellentétes laikus véleményeket – és kétség sincs afelől, hogy egyes „érdekvédelmi szakértők” laikusként ismét alaposan félreértelmeznek jogi fogalmakat  és ezzel újra félrevezetnek másokat is -, sokkal szélesebb körben lenne indokolt ismertté tenni az „eredeti állapot helyreállítása” jogi fogalmának tartalmát, a szó szerinti és helytelen értelmezés helyett, a csalódások és kifizetendő perköltségek elkerülése érdekében.   

Az érvénytelenség kimondása tehát a devizaadósok teljes ellehetetlenülését okozná, akkor is, ha pert nyernének, még azon  devizaadósokét is, akik jelenleg még képesek egyáltalán fizetni a hitelüket, a már 90 napon túli késedelmet szenvedőkről nem is beszélve.

Ha nem a bankok tehetnek az árfolyamváltozásról, akkor viszont ki a felelős ezért? Ezt a kérdést – ahogyan korábban ígértük – tüzetesebben is megvizsgáljuk ebben a blogban, a közeljövőben. 

Végezetül, beidéznénk ide egy ellentétes véleményt  TGM tollából: 

„A nemzeti konzervatív kormány avval, hogy ún. jogegységi döntés meghozatalába szekírozta bele a Kúriát, három – griffmadár nagyságú – legyet ütött egy csapásra:

1. kompromittálta a bírói kart, annak a hatalmi ágnak a működtetőjét, amely úgy-ahogy, ímmel-ámmal, hébe-hóba, félig-meddig még megkülönbözteti az édes hazánkban uralgó politikai rendszert a pihe-puha zsarnokságtól;

2. a sok évtizedes kormányzás csöppet sem irreális perspektívájától elandalodott hatalmi pártot a lecsúszóban lévő, deklasszálódó, eladósodott középosztály szemében érdekei és a társadalmi igazságosság védelmezőjének tünteti föl;

3. megkíméli a költségvetést attól, hogy az állami büdzséből segítsék meg a devizaadósokat, továbbá a kormányt attól, hogy a retorikán túl összerúgja a port a már-már duzzogó bankszektorral.

Nem történt az égvilágon semmi, mégis ragyogó győzelem – el kell ismerni, hogy Orbán Viktor kormánya lángelméjű.”

Az  1., 2. és  3. ponttal magunk is egyetértünk, a végkövetkeztetéssel azonban nem: nem tartjuk zseniálisnak ezt a „húzást”.

Nem áruljuk el, minek tartjuk. 

Nyilatkozatháború, ide-oda mutogatás, jogi és joginak tűnő érvek és ellenérvek, bűnbakok keresése – próbáljunk meg kicsit rendet teremteni mindebben!

Ismét csak némi visszatekintéssel   kell kezdeni, a fő kérdés: adott-e vagy próbált-e a mindenkori kormányzat, állami hatóság vagy parlament segítséget adni a hitelesek számára? 

1. A leginkább népszerűnek tűnő, de legalábbis legtöbbet hangoztatott vád az, hogy a Gyurcsány-kormánynak érdekében állt a devizaalapú hitelek felszaporodása.  

Az első áttekintésben megpróbáltuk röviden összefoglalni – természetesen a teljesség igénye nélkül -, hogyan indult meg a devizaalapú hitelezés és miképpen vált népszerűvé, de az a bejegyzés nem ad választ a kérdésre, miszerint látta-e előre a kormányzat e hitelezési forma veszélyeit, és igyekezett-e figyelmeztetni a polgárokat ennek esetleges hátrányaira.

2005. decemberében Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök válaszul egy olvasói hozzászólásra - amelyben az illető az államilag támogatott hitelek devizahitelekre váltását javasolja a büdzsé egyensúlya érdekében -  a következőket írja:

„Köszönöm javaslatát. Valóban a lakáshitelek kamattámogatása nagy terhet jelent a költségvetésnek, de nem tenne jót, ha a lakossági szektor devizában történő eladósodása megugrana. 
Egyrészt a devizahitel felvétele lényegesen több kockázattal és extra költségekkel jár, ami az alacsony kamatokban nem tükröződik. A devizahitelnél számolni kell az adott devizakamat változásával, vagy az árfolyamkockázattal. Például a forint árfolyamának 10 forintos gyengülése 5-6%-kal növelné a törlesztőrészletet. Amennyiben a hitelfelvevőnek forintban van szüksége a hitelösszegre, számolni kell a deviza vételi és eladási árfolyam közötti különbséggel is, ez kb. 3%, és ezen felül jelentkezhetnek egyéb költségek is mint például a konverziós díj, vagy hogy a devizahiteleknél a bankok magasabb kamatrést határoznak meg. Ráadásul a támogatott forint hitelek deviza alapú hitellé történő átalakítása számos problémát és költséget okozna: átalakított szerződést közjegyzői okiratba foglalása, az új jelzálog alapítás és bejegyzés, valamint a jelzáloglevelek fedezeti összhangja megbomlana. 
Másrészt azért sem célunk, hogy a devizában történő eladósodást segítsük, mert ez az ország működésének finanszírozását veszélyeztetné. A mindenkori kormánynak a pénzügypolitikában az egyensúly fenntartását kell elsődlegesen biztosítania. A forint árfolyamánál szintén a nemzetgazdaság egészét kell figyelembe venni, és e szerint kell a pénzügyi kormányzatnak a politikáját kialakítania. 

Üdvözlettel: 
Gyurcsány Ferenc”

Rendben,ebből megérthetjük, hogy a Gyurcsány-kormányzatnak nem volt célja a devizaalapú hitelezés felfuttatása,  az akkor is előrejelezhető kockázatokat pedig utólag   igazolta az idő.

De volt-e lehetősége a kormánynak beleszólnia magánfelek (a bank mint üzleti vállalkozás és az állampolgár) magánjogi szerződésébe?

Ha a kormánynak közvetlenül nem is – bár előfordul, hogy kormányok ezzel kísérleteznek, ám  ilyen drasztikus lépést jogszerűen legfeljebb csak a jövőre nézve tehetnek meg -  vajon az állam e célra hivatott szervének, a PSZÁF-nak volt-e széles körű tájékoztatási  kötelezettsége  az állampolgárok felé?

Igen, természetesen volt. Ennek a PSZÁF eleget is tett 2008-ban (ekkorra azonban már a devizaalapú hitelezés széles körben elharapózott, és nemcsak lakásra, ingatlanra), íme: 

http://felugyelet.mnb.hu/data/cms422907/Devizahitelek.pdf

A dokumentum 10. oldalán közérthető nyelven, pénzügyileg teljesen járatlan hitelfelvevők számára is félreérthetetlenül mutatják be azt, hogy a devizahiteleknek nemcsak árfolyam-, de jelentős kamatkockázatuk is van, a havi törlesztőrészlet pl. 15 %-os árfolyamnövekedés és 3 %-os kamatemelkedés esetén   közel kétszeresére rúghat, mint ahogyan ez a későbbiekben sajnálatosan be is következett.

A PSZÁF figyelmeztetése korrektnek tűnik, azonban korábbiról nincs tudomásunk, holott ilyen tartalmú tájékoztatást nem csupán már  évekkel korábban, de sokkal közismertebbé téve, szélesebb körben publikálva kellett volna tenniük. 

2.) A Gyurcsány-kormányzat időszakában, 2008. novemberében kényszerültek rá a bankok annak  a kormányzat és a bankok közötti megállapodásnak az aláírására, amely a devizahitelesek terheit volt hivatott megkönnyíteni.

Sajnálatosan kevéssé ismert ez a megállapodás, a bankok sem propagálták kellően ügyfeleik körében, de a PSZÁF sem igyekezett azt a bankokkal betartatni, vezetője szerint erre egyébként megfelelő jogosultsága sem volt .

A megállapodás értelmében a bankok kötelesek voltak az ügyfél kérelmére a futamidő meghosszabbítására külön díj nélkül, illetve szintén kérelemre a devizahitelt kötelezően át kellett alakítaniuk forinthitelre, konverziós díj nélkül.

A megállapodás hátteréről itt olvashatunk: http://www.origo.hu/archivum/20081107-devizahitelkonnyites-9-bank-alairta.html

A bankoknak egyértelműen nem volt érdeke a paktum reklámozása, de vajon a hitelfelvevők,  ha esetlegesen ismerték is ennek tartalmát, éltek-e a megállapodásban foglalt lehetőségekkel?

Közzétett adatok szerint mindössze 3.000 devizaalapú hitel került átváltásra forinthitelre. Mi lehetett ennek az oka?

Pontosan ugyanaz, mint a devizaalapú hitelek felvételének: a kamatkülönbözet.

Tekintsük át a portfolio.hu által közzétett ábrát a 2007. évben felvett átlagos frank-, euro-, jenalapú és a forinthitelek lakástörlesztéseinek alakulásáról: 

Az adatok megegyeznek az MNB által közzétettekkel: 2010-ig (vagy akár 2011. első félévéig) a frankalapú hitelek törlesztőrészletei  számottevően alacsonyabbak voltak, mint a forinthitelek törlesztőrészletei, így senkitől nem volt elvárható, hogy akkor, abban a helyzetben a jóval magasabb törlesztést jelentő forinthitelre igyekezzék  átváltani  a kölcsönt (és ez egyben azt is jelenti, hogy a devizaalapú hiteleket felvevők 2010-11-ig jelentős összeget nyertek e kölcsönfajtából származóan).

Mára  a helyzet megfordult:  a forinthitelek kamatai csökkentek,  amely a havi  törlesztés mérséklődésével járt, ez azonban  még jelenleg sem egyenlíti ki azt az előnyt, amelyet a 2010. előtt felvett devizaalapú hitelekből származott.  

Ebben az időszakban tehát, 2008-2009-ben nem volt várható, hogy devizahitelesek tömege cseréli drágább forinthitelre a kölcsönét, akár tudott róla, akár nem,  akár megbánta ezt azóta, akár nem. 

3.  Hasonlóan sok vád érte az MNB-t is (főként a 2007. márciusától Járai Zsigmondot váltó Simor Andrást), holott a magyar jegybanknak végképp nem volt és most sincs közvetlenül befolyásoló szerepe, hatósági jogköre, törvény- vagy rendeletalkotási  joga e folyamatok tekintetében.

Az MNB felelőssége azonban felmerül - ahogyan azt már a bevezetőben is említettük – annyiban, hogy a magasan tartott jegybanki alapkamatokkal, amelyek mértéke 2004-ben 12,25 % volt, majd 2005-ig fokozatosan 6 %-ra csökkent, innen pedig ismét emelkedett és 2008-ban már újra elérte a 11,5 %-ot, valójában a devizahitelezés irányába fordította a hitelfelvevőket, és egyben a kölcsönök kihelyezésében érdekelt bankokat is.  Ugyanakkor – ahogyan ezt a volt jegybankárok elmondták - a jegybank sem Járai, sem Simor idejében nem mert kamatot csökkenteni a forint támadhatósága miatt,  a magas alapkamat az államháztartás jelentős hiányát finanszírozó befektetők megnyerését szolgálta, tehát a kormányzati gazdaságpolitika kiegyensúlyozását szolgálta.  

Mivel nem volt az  MNB-nek  rendeletalkotási joga,az általuk leadott  figyelmeztetéseknek valós hatásuk sem  volt, a korlátozásokra vonatkozó javaslatok általában el sem jutottak a döntéshozókig, a bankok üzleti érdekeiket követték, a hitelfelvevők pedig nem voltak tájékozottak  a felügyelet és jegybank álláspontjáról, az óvatosságra intésekről nem tudtak (bár kérdés, hogy ha ismerték volna ezeket az intelmeket, azok mennyire hullottak volna termékeny talajra).

2009-ben – amikor a válság begyűrűzéséről már nem lehetett nem tudomást venni -  az MNB komoly tárgyalásokat folytatott a bankokkal, amellyel azt kívánta elérni, hogy a frankhiteleket a forinthitelek felé tolja, mégpedig a lakosság számára különösebb anyagi áldozat nélkül. Ez a kísérlet megbukott a bankok ellenállásán. Az MNB a hitelezési feltételek szigorítását is felvetette, de a bankok ebben sem voltak partnerek, így a tárgyalások eredménytelenül fejeződtek be.

2009-ben a jegybank ezért  a devizahitelezés kockázatait érdemben csökkentő szabályozás mielőbbi megalkotását kezdeményezte a Pénzügyminisztériumnál. 

Az erről szóló kormányrendelet 2010. márciusától, majd 2010. júniusától jelentett érdemi korlátozást a hitelfolyósításokban.

Ez a korlátozás  azonban már olyannyira szigorúra sikerült, hogy lényegében megállt a devizahitelezés, jóval előbb, minthogy az új kormány 2010. augusztusában egyenesen be is tiltotta az ilyen kölcsönöket. 

4. Az új kormány színrelépését megelőzte a nagyarányú kampány a devizahitelesek megsegítésére és egyben a „pénzügyi szabadságharcra” a bankok ellen.

Közben, már 2010-ben  a svájci frank minden devizához képest váratlan erősödést mutatott, majd 2011-től soha nem látott szárnyalásnak indult. Ezzel párhuzamosan egyre több adós került fizetésképtelen állapotba, megugrott a 90 napon túl nem fizetők aránya és megnövekedett a kilakoltatás réme. 

Az új kormány csak 2011. tavaszán késő tavaszára jutott egyezségre a Bankszövetséggel és alakította  ki az adósmentő csomagját.

-              A  Hpt. 2011. júniusától hatályba lépett  módosításai már rendelkeztek arról, hogy – többek között - mind a  kölcsön, mind a jutalék, költség, mind a törlesztőrészlet forintban meghatározott összegének kiszámításakor az MNB hivatalos devizaárfolyamot kell alapul venni.

Egyben rendezte azt is, hogy jelzáloghitel-szerződés esetén a kamatnak referencia-kamatlábhoz  kell kötődnie, ez forinthitelnél a BUBOR, chf-hitelnél a LIBOR, eurohitelnél értelemszerűen az EURIBOR, új kamatperiódus előtt pedig legalább 90 nappal előbb hirdetményben kell közzétenni  az alkalmazott kamat mértékét.

Természetesen mindezen rendelkezések csak a módosító törvény hatálybalépését követően kötött szerződésekre voltak irányadóak.

Ugyanakkor arról is rendelkezett a Hpt. módosítása, hogy mindazon adósok, akik 2011. április 1. előtt kötöttek hitelszerződést és abból legalább egy évi futamidő még hátravan, 2012. augusztus 31-ig, egy alkalommal kérhetik  a Hpt. módosításának megfelelő szerződésváltoztatást, feltéve, hogy erre irányuló igényüket a törvénymódosítás hatályba lépésétől számított  60 napon belül a bankhoz írásban beterjesztik. Ezt az igényt a bank nem utasíthatta el és a szerződés módosításáért díjat nem számíthatott fel.

E sorok írójának nincs arról tudomása, hogy ezt az egyébként valóban kedvező lehetőséget (különösen a devizakamatok referenciakamathoz kötését) vajon hány devizahiteles aknázta ki 2011. nyarának 2 hónapjában , és hogy egyáltalán hányan tudtak róla.   Véleményem szerint a határidőt túlzottan rövidre sikerült szabni.

-              Ugyanebben az időszakban látott napvilágot az árfolyamgát I., amelyet a 90 napos fizetési késedelmet át nem lépők vehettek igénybe, s amely 3 évig kedvező árfolyamon (180 Ft-os chf-árfolyamon) engedte törleszteni a hitelt, majd a 3 év lejártával a törlesztőrészlet szintén csak meghatározott százalékkal lehetett magasabb.  A különbözet  gyűjtőszámlán halmozódik, a kamattörlesztés rögzített árfolyam feletti részét az állam és a bank átvállalja, az ügyfeleknek csak a felhalmozódott tőkerészt kell megfizetniük.

Az árfolyamgát nem aratott túlzott sikert, összesen 3-4.000 ilyen szerződés jött létre (amelyeket később áttranszferáltak az árfolyamgát II-be). Ekkora már több, mint 200 ezer háztartás volt 90 napon túli késedelemben, de a többiek számára is szinte elviselhetetlen teherré vált az árfolyamnövekedésből, kamatemelkedésből és költségek változásából  származó többlet-törlesztés megfizetése.  Ez volt az az időszak, amikor – ahogyan az ábrán is láthattuk – fordult a helyzet:  a forinthitelek hirtelen kedvezőbbé kezdtek válni  a chf-alapú hiteleknél, utóbbiak előnye elveszett. A fizetési késedelmekhez  még a munkanélküliség növekedése, a vállalkozások tömeges becsődölése is hozzájárult.     

Ekkortájt kezdtek elterjedni a közvéleményben a szerződések érvénytelenségére vonatkozó teóriák,  jogászkodások, remélve, hogy a semmisség kimondatásával részben vagy egészben megszűnik a megnövekedett teher, és ezeket az időnként hajuknál fogva előrángatott érveket (pl. volt-e deviza az ügyletekben, jogszerű volt-e az ilyen hitelfolyósítás, stb.) sajnálatos módon jónéhány, e tömeges szerencsétlenséget kihasználni kívánó  „szakember” is meglovagolta. Ekkor terjedt el, hogy a bankok becsapták az ügyfeleiket, és hogy csak kérni kell a bíróságtól a szerződések megsemmisítését, ezzel azonnal megoldódik a helyzet. 

Ez természetesen nincs így, de ezekre  a Kúria jogegységi döntésénél visszatérünk, illetve korábbi két bejegyzésünkben, itt és itt már általánosabb jelleggel érintettük is. 

-              devizahiteles-mentő intézkedésnek titulálták a 2011 szeptemberében elfogadott végtörlesztést,        amelyet az adósok 180 Ft-os chf-, 250 Ft-os euro- és 2 Ft-os jenárfolyamon hajthattak végre azok, akik ezen, vagy ezalatti árfolyamon vették fel eredetileg a hitelt (általában a 2009 előtti kölcsönszerződésekre vonatkozott mindez). és a hitelüket a bank addig még nem mondta fel.  Ezek nyilvánvalóan nem  a 90 napon túli késedelemmel rendelkező, leginkább hátránnyal küszködő adósok voltak. Sokan a végtörlesztésre forintalapú, kiszámíthatóbb kölcsönt vettek fel.

Végtörlesztésre tehát a még hitelképes, magasabb jövedelmű, nem a leginkább „hitelkárosultaknak” nevezhető adósoknak volt lehetőségük,  kb. 170 ezren éltek is vele, mintegy 30 %-uk hitelből fedezte a végtörlesztést, sokan eladták a nem egyetlen, hitellel terhelt ingatlanukat az adósságtól megszabadulás érdekében.  Valódi nyertesei nyilvánvalóan nem a kiskeresetű, megélhetési problémákkal küszködő, állástalan adósok voltak.

A bankok számottevő veszteséget szenvedtek el –mintegy 300 milliárdos összegről lehetett olvasni -, ebből a veszteség 30 %-át leírhatták a bankadóból, így tehát e veszteség egyharmadát a költségvetés szenvedte el (azon keresztül pedig közvetve valamennyi állampolgár).

-              kedvezményes forintosítás:  2012. május 15-ig azok a devizahitelesek kérhették tartozásuk negyedének elengedését és forintra váltását, akik 2011. szeptember  óta folyamatosan legalább 78 ezer forinttal több mint 90 napos késedelemben voltak, hitelüket még nem mondták fel, és a fedezetként szereplő ingatlan értéke nem haladta meg a 20 millió forintot.  Ez a lehetőség igen szerény érdeklődésre tartott számot, mert ezzel a törlesztőrészletek nem csökkentek (annak ellenére, hogy a hitel negyedét elengedték), a forinthitel-kamatok jelenleg is magasak, sőt, néha magasabbak, mint a devizahitelé, és mert a 90 napon túli késedelemben lévők nagy részének nincs jövedelme, így a forintosítás után sem tudott  fizetni.   A jogosultak mintegy 17 %-a vette igénybe ezt a lehetőséget.  

-              ócsai lakópark mint devizahiteles-mentő intézkedés:  Ócsa Budapesttől kb. 30 kilométerre található, 9 ezer lakosú település, ahol az állam 40-80 négyzetméteres házakat építéséről határozott mindazon devizahiteles családok megsegítésére, akiknek a bankok elárverezik az otthonukat. Eredetileg 500 ház felépítését tervezték (később megálltak 80-nál), a kijelölt terület elhanyagolt volt, a város központjától és a vasútállomástól 5 kilométerre esett, a csatlakozó közlekedés most is hiányos.

Az építkezés költsége az exkluzív  budai lakóparkok építési árát  érte el: 500.000 Ft/nm-ért épültek fel a házak, amelyekbe a gáz sem került bevezetésre.

A beköltözésre pályázatot írtak ki, amelyre állítólag 600 család jelentkezett, viszont mindössze 20 család nyerte el a beköltözési lehetőséget az első fordulóban.   A maradék 60 házra újabb pályázatot írtak ki, módosított feltételekkel. Erre  csupán 23-an adtak le jelentkezést, így nyugodtan állíthatjuk, hogy az ócsai lakópark nem váltotta ki az érintettek komoly érdeklődését. Jelenleg összesen 39 család lakik a területen, a többi ház gazdátlanul áll.

A kormány nagy sikerként tünteti fel ezt az építkezést. 

-              a Nemzeti Eszközkezelő:  a kormány 2011-ben hozta létre ezt a társaságot,arra a célra, hogy az állam ezen  keresztül megvásárolja a bankoktól azokat a hitellel terhelt, de a törlesztéssel elmaradt ingatlanokat, ahol szociálisan rászoruló személyek laknak.   Az átvétel után a lakók az ingatlanban maradhatnak, mindössze bérleti díjat kell fizetniük az eszközkezelőnek, sőt lehetőségük van bizonyos ideig az ingatlant visszavásárolni az eszközkezelőtől.  A lehetőséget – a szociális rászorultságon kívül – azok vehetik igénybe, akik legfeljebb 15 millió Ft-ot érő ingatlanban laknak, és 2010. előtt vették fel a hitelt, amely az ingatlan értékének 25-80 %-át tette ki, az ingatlan pedig olyan lakóingatlan, amelyen kívül a hitelfelvevő tulajdonában vagy haszonélvezetében másik ingatlan nincs.

Az első évre 2 milliárdot, 2012-re eredetileg 3 milliárdot szántak, amelyről már akkor látható volt, hogy kevésnek bizonyul, hiszen a törvényi feltételeknek a kormány által jelzett 500 adós helyett akár többezer is megfelelhetett. 2012-ben a jogosultak köre bővült, ezzel felpörgött a program és egyre több lakást ajánlottak fel az eszközkezelőnek, 2012-ben még 1970-et, míg 2013. I. félévében már több, mint 3000-et. A szabályok könnyítése révén 2013-ra összesen 13 ezer ingatlan átvételét tűzték ki célul.

A felajánlott lakások többsége családi ház, főleg Borsod és Szabolcs-Szatmár megyéből.

A társaság az ingatlanokat a forgalmi érték 35-55 %-án veszi meg, a bérlők átlagosan 8.500 Ft bérleti díjat fizetnek havonta és 5 évig visszavásárolhatják az ingatlant. A fővárosban ez a program egyelőre nem tart kiugró érdeklődésre számot.

-              árfolyamgát II.: a kormány – miután a bankokhoz határidőhöz kötött ultimátumot intézett a devizahitelek teljes kivezetésére, majd a Bankszövetség csomagját nem fogadta el -,  végül az árfolyamgát kiszélesítése mellett döntött, amely természetesen nem jelenti a devizahitelek megszüntetését.  Ez a végső megoldás továbbra is várat magára.

Az árfolyamgát II. annyiban különbözik elődjétől, hogy már a 90 napon túli, de 180 napon belüli  késedelemmel rendelkezők és a 20 millió Ft feletti hitellel rendelkezők is beléphetnek, és egyben meghosszabbították a kilakoltatási moratóriumot április 30-ra.

A számítások szerint mintegy negyedével csökkenti a törlesztőrészletet az árfolyamgát, mégsem lépett be a jogosultak kb. 60 %-a, több, mint 200 ezer devizahiteles, zömében azért, mert kedvezőbb csomagra várnak (és tegyük hozzá, ezt meg is ígérték nekik). 

Összességében megállapítható, hogy bár a fenti intézkedésekkel valamelyest csökkent a devizahitelek száma, de a viszonylag szűk rétegnek szóló végtörlesztésen kívül nem működött olyan program, amelynek eredményeként az adósok megszabadulhattak volna a devizahitelüktől. A programok vagy átmenetiek és időben szűkre szabottak voltak, vagy túl sok volt a bürokratikus akadály, vagy pedig egyszerűen az adósok számára átláthatatlanok maradtak.  

A devizahitelesek eközben szorgalmasan hallatták hangjukat: akciókat és tüntetéseket szerveztek (többek között Orbán lakása előtt), pereskedtek, a perekben pedig helyenként ellentétes ítéletek is születtek. Előfordult, hogy időnként jogvégzettek sem ismerték ki magukat az eltérő ítéletek között, de a témakörnek – mint ahogy már említettük, ez választási kampánytéma volt és marad is – politikai vetületei is voltak.

Idén nyáron a kormányfő  expressis verbis kijelentette: a devizahiteleket ki kell vezetni, és bár ezt nem tette hozzá, a kormányközeli nyilatkozatokból  úgy tűnt, mintha kötelező erővel forinthitellé kívánná alakítani azokat, és csak igen kevesen maradhatnának devizaadósok.  A bankokat felszólították mielőbbi javaslattételre azzal, hogy a kormány már ősszel pontot kíván az ügy végére tenni.

A forintosításról azonban hamar kiderült, hogy   az ötlet veszélyeztetné a hiánycélt és nem kívánatos mértékben apasztaná a jegybank devizatartalékait, arról nem is beszélve, hogy az azonnali forintosítás aláásná a forint árfolyamát.  A devizahitelesek sem fogadták volna ezt egyöntetű örömmel, miután a forinthitelek kamatai  még  mindig magasak és a hitelesek könnyen magasabb törlesztéssel találták volna magukat szemben.

Ezután az NGM kizárta a drasztikus forintosítás lehetőségét, és a bankoktól várta a megoldást, szoros határidőt megszabva számukra. A bankok javaslata azonban nem nyerte meg a kormány tetszését, a határidő pedig eredménytelenül eltelt, és újra nem született semmiféle  eredmény az árfolyamgát kiszélesítésén kívül, az időhúzás tovább folytatódik. 

A probléma megoldása több éve várat magára, a halogatás kifejezett, számokban is mérhető károkat okozott. 2013-ban, bízva a kormány kommunikációjában és hogy végre történik valami, már többezer csodaváró devizahiteles hagyta abba a hitel törlesztését, és az ismételten felduzzasztott kilakoltatási moratórium – noha annak célja kétségtelenül nemes – maga is duzzasztja a hátralékokat.

Természetesen, a fizetési késedelem bekövetkeztének elsősorban társadalmi okai vannak, amelyekre a későbbiekben vissza fogunk térni, amiként arra is, miért éppen 2010-től kezdődően szaporodott fel a nemfizetők aránya.

A kormány azt is kijelentette, hogy a forinthitelesek nem szenvedhetnek hátrányt a devizahiteles-mentő intézkedések bevezetésével, ezért jelenleg erős kétségeink lehetnek a végső megoldás mikéntjéről, hiszen jelenleg már ugyanannyi forinthiteles van fizetési késedelemben, mint devizahiteles.

Mivel az ígéretet nem árt betartani – különösen választások előtt  -, a kormány megkísérelte politikai felelősségét a legfőbb jogalkalmazó fórumokra, a Kúriára és az Alkotmánybíróságra hárítani, kérdéseket feltéve nekik, mi is a jogi álláspontjuk a devizahitelek kapcsán.  

Mindenki a Kúriára vetette vigyázó szemeit, mígnem december 17-én a Kúria jogegységi döntést hozott a kérdésben .

Hogy pontosan milyet és ennek mi volt az oka, valamint mi lehet a hatása, azzal következő bejegyzésünkben foglalkozunk. 

A fenti kérdést – kijelentő módban - Róna Péter, az Oxfordi Egyetem professzora vetette be a köztudatba, legelőször 2013. év februárjában tartott konferencián, melyet a pénzügyi jogok biztosa szervezett a devizahitelesek érdekvédelmi szövetségeit is bevonva.

A devizahitelek hibás termékek, mivel azok – álláspontja szerint – nem hitelek. Indokolása szerint a hitel mindig egy meghatározott összeg kölcsönadása, melyet az adósnak meghatározott feltételekkel vissza kell fizetnie. Véleménye szerint a devizahitelnél ezzel szemben nem tudjuk, hogy mekkora összeget kell visszafizetni, mert ezt az összeget egy devizaárfolyam alapján számolják ki. Emiatt a hitelfelvevő nem tudja, mekkora kötelezettséget vállalt sem a teljes futamidőre előretekintve, sem közben, a hitel törlesztése folyamán. Róna Péter szerint tehát a devizahitel hibás termék, mert nincs előre meghatározva sem a tőke összege, sem az egyéb kötelezettségek összege.

A fenti - sokak számára szimpatikus – érvelést aztán sokan átvették, mind az érintett adósok, mind a politikusok a saját szájuk íze (és érdekei) mentén foglalnak állást a kérdésben.

Mivel a címbeli kérdést sokan pénzügyi szempontból már véleményezték, most mi jogi szempontból járjuk körbe: valóban hibás termék-e a „devizahitel”? Mit mond erről a már kialakult bírói gyakorlat?

Elsőként szükséges tisztázni a deviza-alapú hitel, és a tényleges devizahitel közötti alapvető különbséget.

•  Deviza-alapú hitel: kifejezőbb néven deviza-elszámolású hitel, ahol a folyósítás és a törlesztés forintban történik, de devizában kerül meghatározásra és nyilvántartásra a hitelösszeg és a törlesztő részlet. A mindennapi szóhasználatban – helytelenül – a deviza-alapú hitel ás a devizahitel elnevezések sokszor azonos fogalomként használatosak.
• Devizahitel: Olyan devizában nyilvántartott hitel, ahol a folyósítás és a törlesztés is ténylegesen devizában történik.

Ahogy az a fogalmából is kiderül, a témánk szempontjából lényeges deviza-alapú hitelek (hétköznapi nevén helytelenül „devizahitelek”) esetében is – Róna Péter véleményével szemben – előre meghatározásra kerül a felvett tőke összege, csak az devizában kerül meghatározásra és devizában is van nyilvántartva.

Ahogy az egy korábbi posztunkban már szóba került, a deviza alapú hitelekkel kapcsolatban indított perek egy része éppen ebből a szemszögből támadta az ilyen típusú kölcsönszerződéseket. A keresetek egy része vitatta e szerződések érvényességét, arra hivatkozva, hogy színlelt az a kikötés, amely szerint a kölcsönszerződések devizaalapon köttettek, azok valójában forintalapú szerződések, deviza az adósok birtokába nem került.

Ezzel az érvvel szemben kialakult bírósági gyakorlat egységes: a pénzintézeti gyakorlatban létezik – és a bírói gyakorlat által is elfogadott – az ún. deviza-alapú kölcsön, amely azt jelenti, hogy a ténylegesen forintban folyósított kölcsönt a felek egymás között devizában számolják el. (Pl.: Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.244/2012/4. sz. jogerős ítélete, Békés Megyei Bíróság 5.P.20.360/2010/31. sz. ítélete, melyet e tekintetben a Szegedi Ítélőtábla helyben hagyott a Pf. I. 20.052/2012/7. sz. döntésével.) A Szegedi Ítélőtábla jogerős ítélete rögzíti: "A felek célja, valós ügyleti akarata devizaalapú kölcsönszerződés megkötésére irányult: az adósok meghatározott forintösszeghez kívántak hozzájutni a szerződésben rögzített, a forintalapú hitelekhez képest lényegesen alacsonyabb ügyleti kamat mellett, a hitelező célja ugyancsak ilyen tartalmú kölcsön nyújtása volt." 

Időközben a Kúria is rendezte ezt a kérdést, a Gfv. IX.30.275/2011. számú ítéletében, melyet 4/2012. számú gazdasági elvi határozatként az elvi bírósági döntések közé emelt. Az elvi határozat rögzíti, hogy „a Ptk. 231. §-a szerint a pénztartozást – ellenkező kikötés hiányában – a teljesítés helyén érvényben lévő pénznemben kell megfizetni, más pénznemben meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben lévő árfolyam alapulvételével kell átszámítani. A pénzszolgáltatás értékbeli megjelölése a pénznem és az összeg meghatározásával történhet, kirovó pénznemnek az minősül, amellyel a szolgáltatást meghatározták (ez esetben CHF), lerovó pénznemnek pedig az, amellyel ténylegesen teljesíteni kell (HUF). A Ptk. 231. §-a lehetővé teszi, hogy a felek a kirovó pénznemet külföldi pénznemben határozzák meg, a teljesítéskor pedig főszabályként olyan összeget kell fizetni, amely a kirovó pénznemben megállapított összegnek a teljesítés helyén és idején megfelel. A jogszabály nem tiltotta, nem korlátozta és engedélyhez sem kötötte a kölcsön CHF-ben való meghatározását és azt sem, hogy a kirovó pénznem a lerovó pénztől eltérő legyen, erről a szerződő felek szabadon megállapodhattak. A fent vázoltaknak megfelelő tartalmú szerződések megkötését 2007-ben a társadalom nem ítélte el, sőt azok még a társadalom rosszallását sem váltották ki. Ellenkezőleg, igen nagy népszerűségnek örvendtek a CHF elszámolású hitelszerződések, részben a nem ingadozó, stabilnak vélt valuta, részben a relatíve alacsony kamatok miatt."

Az ítélet emiatt nem is tartotta nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek az így kötött deviza-elszámolású hiteleket, figyelemmel arra, hogy az adósok a szerződés megkötésekor pontosan az alacsony kamatok miatt előnyösnek tartották magukra nézve ezt a konstrukciót, szerződési akaratuknak megfelelt és azoknak - a külső körülmények hatására történt változásáig - élvezték is előnyeit.

Ahogy a korábban hivatkozott – a Szegedi Ítélőtábla által Gf. I. 30.244/2012/4. számon hozott – ítélet is megállapítja, „az árfolyamváltozásból eredő, törlesztő részletek nagyságát befolyásoló kockázatot az ilyen típusú szerződések esetén a bank az alacsonyabb ügyleti kamat ellensúlyozásaként hárítja át az ügyfélre. A konstrukció mindkét fél számára járhat – a pénzpiaci változásoktól függően – előnyökkel, illetőleg hátrányokkal. Így önmagában az a kölcsönszerződés, amelyben a forint árfolyam kedvezőtlen alakulása növeli (erősödése pedig csökkenti) a törlesztő részletek nagyságát, nem tisztességtelen, az a feleknek a szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit nem a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével állapítja meg – indokolatlanul és egyoldalúan – az általános szerződési feltétel támasztójával szerződő fél hátrányára.

Összefoglalva megállapítható, hogy bár hiányzik, és a Kúria egyelőre adós egy átfogó, a jogalkalmazást segítő jogegységi határozattal a témában, de a bíróságok gyakorlata már körvonalazható. Azokkal az érvelésekkel, hogy „nem is történt ténylegesen devizavétel és eladás”, illetve „a deviza-elszámolású kölcsön nem kölcsön” véleményünk szerint nem érdemes az adósoknak peres eljárást kezdeményezni, mivel e tekintetben a bírói gyakorlat szilárd: a Ptk. 231. §-a, valamint a szerződéskötési szabadság elve is alátámasztotta az ilyen típusú szerződések létrejöttét, egyébként pedig jogszabály nem tiltotta és engedélyhez sem kötötte a deviza alapú hitelek adását.

Pénzügyi szempontból sem igaz az, hogy e hitelek mögött ne lett volna devizamozgás (lásd: swapügyletek,) de ez már egy másik poszt témája lesz.

A devizakölcsönökkel kapcsolatban egyre több, sokszor eltérően értelmezett bírósági döntés születik. Ezek megértéshez szükséges bizonyos alapvető fogalmak, jogi intézmények megismerése és megértése.

Mit jelent egyáltalán a „devizahitel” szerződés? Milyen elemei vannak? Mit jelent egy szerződés érvénytelensége, mikor megtámadható és mikor semmis egy szerződés? Melyek a szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményei? Mit jelent az érvénytelenség kiküszöbölése, az eredeti állapot visszaállítása (in integrum restitutio) és mikor beszélhetünk egy szerződés részleges érvénytelenségéről?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel manapság a sajtóban, és ember legyen a talpán, aki eligazodik a jogszabályok és vonatkozó rendeletek sűrűjében. A kétségbeesett adósok minden reményt keltő információban belekapaszkodnának, ugyanakkor a témával kapcsolatos híradásokat, cikkeket figyelve nagyon sok tévhit és féligazság kering e körben.

A szerződés fogalmilag két vagy több személy egybehangzó akaratnyilatkozata valamely joghatás létrehozására, kiváltására.

A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) 198. § (1) bekezdése kimondja, hogy a szerződésből kötelezettség keletkezik a szolgáltatás teljesítésére és jogosultság a szolgáltatás követelésére. 

Láthatjuk, hogy az állam elismeri a szerződések kötelező erejét, azonban itt is vannak kivételek.

Az állam által el nem ismert szerződések között megkülönböztetünk nem létező szerződéseket, érvénytelen szerződéseket és hatálytalan szerződéseket. Az érvénytelen szerződés létező (létrejött) szerződés, azonban valamely – törvényben meghatározott – oknál fogva nem alkalmas arra, hogy joghatást váltson ki. A devizahitelek köréhez kapcsolódóan az érvénytelenség, mint jogintézmény szorul bővebb magyarázatra, hiszen a kétségbeesett adósok egyre növekvő számban általában az érvénytelenség valamely típusát próbálják a bankokkal szemben a bíróságokkal elismertetni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Az érvénytelenségi oknak mindig a szerződés megkötésekor kell fennállnia. Az érvénytelen szerződés lehet semmis (pl. ha jogszabályba, vagy nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközik), vagy megtámadható (pl. színlelt, vagy feltűnően értékaránytalan). A két jogintézmény következményei azonosak, a különbség csak abban rejlik, hogy míg az előbbi a törvény erejénél fogva semmis, addig a megtámadhatóságra bizonyos feltételekkel, és bizonyos ideig lehet csak hivatkozni. Az azonban nyilvánvaló, hogy mindkét érvénytelenségi típusnál a szerződés érvénytelenségét – amennyiben az megalapozott - a bíróság mondja ki.

Az érvénytelenség jogkövetkezményei az eredeti állapot visszaállítása vagy az érvénytelenségi ok kiküszöbölése, tehát az érvénytelenség orvoslása, mely két következmény a bírói gyakorlat szerint egyenértékű. Bírói gyakorlat alapján lehetőség van arra, hogy a bíróság az eredeti állapot helyreállításának elrendelése helyett arról döntsön, hogy a szerződést megkötésének időpontjára visszamenőleges hatállyal érvényessé nyilvánítja, ha az érvénytelenség miatti érdeksérelem szerződésmódosítással kiküszöbölhető.

Az eredeti állapot helyreállítása a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindegyik fél köteles a másiknak kiadni mindazt, amihez az érvénytelen szerződés alapján jutott, amennyiben ez természetesen lehetséges. Ez a szabály a deviza-alapú hitelek esetében azt eredményezné, hogy egy elszámolási viszony keretében mindkét fél visszaadja azt, amit kapott, az adós tehát a teljes felvett hitelösszeget egyösszegben, míg a bank az adós által addig megfizetett törlesztő-részleteket. Bár az elszámolási viszony kereteiről – elméleti síkon – vitáznak a jogászok (egyes vélemények szerint a CHF-ban meghatározott felvett összeget a mai árfolyamon számolva kellene visszafizetni, míg más szakértők szerint az akkori forintértéket), az egy összegű visszafizetés mindenképpen megterhelő, sok esetben lehetetlen lenne az adósok részéről. Ezt fontos hangsúlyozni, mivel – véleményünk szerint - sokan fel sem mérik az érvénytelenségnek ezt a típusú következményét.

Amennyiben a szerződéskötés-kori állapotot nem lehet visszaállítani, úgy mód van arra is, hogy a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre érvényessé nyilvánítja, de ebben az esetben rendelkezni kell az esetleg ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről.

A harmadik – és egyben a devizahiteles perekben egyáltalán elképzelhető, illetve az eddigi tapasztalatok alapján a bíróságok által is preferált – megoldás az érvénytelenségi ok kiküszöbölése, tehát az érvénytelenség orvoslása.

Mivel a napokban a sajtót megjárt peres ügyekben felmerült – és érzékelhetően értetlenséget váltott ki – beszélnünk kell a részleges érvénytelenség szabályáról. Mivel egy szerződés legtöbbször több oldalas, számtalan rendelkezést tartalmazó megállapodásként jön létre, így felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet akkor, ha csak bizonyos pontja, illetve pontjai érvénytelenek. A szerződés részbeni érvénytelensége miatt főszabályként nem válik az egész szerződés érvénytelenné. Ebben az esetben az érvénytelen (semmis vagy sikeresen megtámadott) pontok vonatkozásában érvényesülnek a fentebb kifejtett jogkövetkezmények, de a szerződés a többi pontjában él tovább. Ez alól csak azok az esetek képeznek kivételt, ha a felek az érvénytelen rész(ek) nélkül a szerződést nem kötötték volna meg. Az ún. fogyasztói szerződések a részbeni érvénytelensége esetén csak akkor dől meg, ha a szerződés az érvénytelen rész miatt nem teljesíthető.

Mint ahogy a sajtóban is nyomon követhető, a kétségbeesett devizahitelesek több úton indultak el a bírósági eljárások során, többféle kereseti kérelmek jelentek meg (amelyekben talán az egyetlen közös a fentiekben kifejtett érvénytelenség jogintézményének segítségül hívása) és ehhez kapcsolódóan is sokszor egy-egy ügyben teljesen eltérő bírósági ítéletek születtek a bírósági rendszer különböző fokain. Lássuk, milyen kérdésköröket, problémákat érintettek ezek a keresetek:

• A keresetek egy része vitatja azt, hogy tényleges, tartalmában is devizahitelezés történt volna. A keresetek jellemzője, hogy abban a felperesek álláspontja szerint a bank nem vett és nem adott el devizát.

• Bizonyos keresetek megkérdőjelezik azt, hogy devizahitel–e az a kölcsön, amit devizában számolnak el, de forintban folyósítanak és forintban is történik a törlesztése.

• A devizahitelesek egy csoportja az úgynevezett „árfolyamrés” kérdésével próbálja érvényteleníteni a szerződést. Ez a típusú érvelés is több irányban indul el. Van, aki az árfolyamrés (a folyósításkori vételi és a törlesztéskori eladási árfolyam közép árfolyamtól való %-os eltérése) tisztességtelen volta, illetve a tényleges konverzió (átváltás) esetleges hiánya miatt támadja (ilyen a Banki Adósok Érdekvédelmi Szervezetének elnöke, Kásler Árpád és felesége által indított kereset), és van, aki az árfolyamrés konkrét rögzítésének hiánya miatt támadja a devizahitel szerződését. Ez utóbbira példa a 2013 júliusában nagy port kavart kúriai ítélet.

• És végül, de nem utolsósorban a bírósági eljárások egy csoportja a devizahitelesekkel kötött szerződések bank által alkalmazott egyoldalú szerződésmódosítása miatti érvénytelenség megállapítására irányul, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ebben az esetben viszonylag homogén csoportot képeznek azok a perek, amelyek a bankok egyoldalú, és a felperesek szerint indokolatlan kamatemelést tartalmazó módosítását támadják.

Reményeink szerint a jövőben blogunk – többek között - a különböző okok miatt indított kereseteket, bírósági eljárásokat járná körbe, segítve ezzel is a híradásokban sokszor bonyolultnak és érthetetlennek tűnő perek, jogi eljárások, fogalmak megértését.

1.  A bűnbeesés előtt 

A rendszerváltáskor és az azt követő években a bankok számára a lakosság számára történő hitelezés még gyerekcipőben járt, a fiókhálózatok kezdetlegesek, a banki termékek kiforratlanok voltak és a 90-es évek első éveire esett a bankok konszolidációja is.  A rendszerváltás utáni gazdasági folyamatok nagyarányú  munkanélküliséget vontak maguk után, amely 1993-ban  tetőzött, majd 2004-ig folyamatosan csökkent.  A rendszerváltást követő 5 évben mintegy 1,4 millióval csökkent a foglalkoztatottak száma, amely a lakosságra sokként hatott.

Mindezek miatt a fogyasztás értelemszerűen visszaszorult, sőt, egyes kutatók szerint 12 évre volt szükség ahhoz, hogy az életszínvonal elérje az 1989-es szintet. 

Megnövekedett az infláció, amennyiben hitelezés egyáltalán szóba jöhetett, arra évi 25 %-os kamatot kellett (volna) fizetni.

Mindezek miatt a lakosságnak esze ágában sem volt a fogyasztását előre hozni és eladósodni - hiszen mi más is lenne a hitel, mint olyan fogyasztás előrehozása, amelynek majd valamikor a jövőben termelődik meg a fedezete -, így a bankok elsősorban a vállalati szférát hitelezték, illetve részt vettek a privatizációs hitelek nyújtásában is (egzisztencia-hitel, Start-hitel). 1998-ra a háztartások hitelállománya szinte a legalacsonyabb volt a régióban.

E nagyvállalati piac telítődésével, jövedelmezőségének csökkenésével azután a 90-es évek utolsó éveiben  a bankok is egyre inkább a lakosság felé fordultak. A külső körülmények is egyre kedvezőbbekké váltak:  a 90-es évek végére a makrogazdasági helyzet stabilabbá vált, lendületesen nőtt a GDP, megkezdődtek a tárgyalások az ország EU-csatlakozásáról, a kamatok csökkentek.

Előbb a fogyasztási célú hitelezés fejlődött, majd 2000-től a lakáshitelezés következett, amelyre a lakosság olyannyira nyitottnak mutatkozott, hogy öt év múlva hazánk már vezetett a régiós lakossági eladósodásban. 

2. A devizahitelezés megindulása és felfutása:

Előre kell bocsátani: a lakossági hitelezés megindulása mind a háztartások, mind a gazdaság szempontjából szükséges és pozitív lépés volt, miután a lakossági hitelezés hiánya korábban akadályozta a kereskedelem működését és szinte megbénította a lakáspiacot.

Az ingatlanhitelezés újraélesztésében az állam vállalt úttörő szerepet, 2001-től az új építésű lakások esetén bevezetve az államilag támogatott lakáshitelt, majd 2002-től – nem sokkal a választások előtt – kiterjesztve azt.

Az állami támogatási rendszer lazítása azonban egyben a magasabb jövedelmű rétegek támogatását is jelentette,  és indokolatlanul növekvő mértékű költségvetési kiadásokat eredményezett, amellett, hogy a hitelfelvevőkön kívül így a hitelnyújtók (a bankok) is komoly támogatáshoz jutottak.  Egyre nőtt a kereslet az olcsó támogatott hitel iránt, s ez már olyan vásárlásokat is generált, amelyek célja kifejezetten a rendkívüli kedvezmények megszerzése volt.

A Medgyessy-kormány azonban megszigorította ezt a támogatási rendszert, így 2004-től kezdődően a bankok olyan hitelkonstrukciókat kerestek, amelyekkel fenntarthatták a hitelek iránti nagyarányú lakossági keresletet.

Eközben a Magyar Nemzeti Bank 2001. és 2006. között egyoldalúan és szinte mindvégig mereven olyan inflációellenes (kamat- és árfolyam-) politikát alkalmazott, amelynek következményeként a bankok és az adósok számára is ésszerűnek látszott, ha a hiteleket a forintnál stabilabb, ezért kisebb kamatú valutában számolják el.  A közelgő EU-csatlakozásra tekintettel nem is tűntek túlzottan kockázatosnak az euróalapú hitelek és azok kamatai. 

A hosszútávú (tehát lakáscélú) hitelezésben ettől kezdve váltak meghatározóvá a devizaalapú hitelek, amelyekre a hitelboom kifejezés a  svájci frank-alapú hitelek elterjedésével vált jellemzővé.

2005. év elejétől 2009. márciusáig (azaz a csúcspontig) a devizaalapú hitelállomány 18-szorosára emelkedett: forintban számolva 152 milliárdról 2740 milliárdra ugrott, eközben a forintalapú hitelállomány esett.

A fenti számhoz hozzá kell venni a szabad felhasználású jelzáloghitelek és a gépkocsi-hitelezés alakulását. Az előbbiben az öt éven túli devizaalapú hitelek állománya forintban számolva ugyanebben az időben 108 milliárdról 2284 milliárd forintra nőtt, a gépkocsi-vásárlási hiteleknél a forintalapú hitelek állománya 2005. elején 19 milliárd forint, devizaalapú hiteleké 22,9 milliárd forint. Majd 2009. márciusában a forintalapú hitelállomány 5,6 milliárd, a devizaalapú pedig már 292 milliárd forint.  A forint mint a hitelezés eszköze – nem számolva az éven belüli hitelek nyújtását – a háztartási szektorban gyakorlatilag eltűnt. 

Soha azelőtt nem látott verseny dúlt a hazai bankok között a devizahitelezésben. Ez nemcsak az árakban és a bővülő kínálatban, hanem a hitelfeltételek lazulásában is megnyilvánult. Olcsó hitelek, sorozatos akciók, folyamatos reklámkampányok, egyre gyorsuló hitelbírálat és mind aktívabb hitelközvetítők jellemezték ezt a periódust.  

A hitelezők és a hitelfelvevők évekig élvezték a svájci frankra alapozott hitelboom előnyeit. A bankok így tudtak profitábilis növekedést produkálni, a háztartások és önkormányzatok pedig így tudták költekezésük határát hitellel a legmesszebbre kitolni. A válság kirobbanásáig kevés szó esett az árfolyamkockázatról; a banki vészforgatókönyvekben kalkulált 10-20 százalékos leértékelődés még többnyire belefért az adósok törlesztőképességébe. 

Ugyanakkor a lakosság megtakarításai nemhogy nőttek volna a rendszerváltás óta, de még romlottak is, a háztartások tehát egyértelműen előnyben részesítették a fogyasztást a megtakarítással szemben,  nem megtakarításaik terhére növelték fogyasztásukat, hanem egyre gyakrabban folyamodtak hitelhez. Erős hitelkínálat mellett alacsony megtakarítási ráta és megnövekedett hiteligény állt elő.  A megtakarítási ráta zuhanása már a 2008-as válság előtt is rontotta az ország befektetői megítélését, és növelte az elvárt hozamokat.  

3. A válság 

Kiindulópontja Amerika volt, ahol az ezredforduló utáni években olyan alacsony kamatokat vezettek be, hogy ennek hatására a lakosság minden vagyonát ingatlanokba fektette. Az ingatlanárak dinamikusan – évi 10-15 %-ot – nőttek, amelynek következményeként a bankok is felbátorodtak és egyre kedvezőbb hitelekkel igyekeztek csábítani a befektetőket. A piacon elterjedtek a subprime jelzáloghitelek, amelyekhez többnyire az adós fizetőképességét sem vizsgálták meg és nem igényeltek önerőt. A jelzálogbankok követeléseiket a kötvénypiacon terítették, ezeket zömmel befektetési alapok vásárolták meg. 2006-tól azonban a kamatok emelkedésbe kezdtek, ezáltal csökkent az ingatlanbefektetési kedv, zuhantak az ingatlanok árai és piacképességük is.  A befektetők megrohamozták a befektetési alapokat, amelyek likviditásukat így nem voltak képesek megőrizni.  

2008. szeptemberében jelentett csődöt a Lehman Brothers, hatalmas adósságot hagyva maga után, majd a kormány segítsége kellett ahhoz, hogy bizonyos pénzügyi vállalkozások elkerüljék a csődöt. Meginogtak a kötvénybiztosítók és számos pénzügyi vállalkozás sodródott a csőd szélére, míg végül az Amerikából kiindult válság alapjaiban rengette  meg a világ pénzügyi rendszerét.

Ez alól hazánk sem volt kivétel. 

Előrelátható volt, hogy hazánk is érintett lesz a válságban a külföldi bankok hazai képviseletei révén.  A kérdés az volt, mennyiben. 

Ha mindez nem történik meg, lehetséges, hogy a devizaalapú hitelek még ma is sikertörténetnek számítanak, hiszen a gazdasági növekedést, a fogyasztást, a kereskedelmet, a lakásépítést, ingatlanpiacot kedvezően befolyásolták.   

A válság miatt azonban egyre több család veszítette el jövedelmét, újra nőtt a munkanélküliség. A tömeges elbocsátások és a vállalkozások felszámolása folytán a fogyasztás csökkent, a termelés visszaesett. A válság a forintkamatokat is a magasba lökte, ekkor a forintban eladósodottak ugyancsak hasonlóan veszélybe kerültek, mint a devizaalapú hitelesek. A GDP-növekedés megtorpant, illetve mínuszba fordult, és jelenleg, több év elteltével sincs okunk büszkeségre ezen a téren. 

Ugyanakkor erőteljesen nőtt az ún. országkockázati mutató (CDS-felár), amely a devizahitelek árfolyamára közvetlen hatást gyakorol a mai napig is, ennek révén megugrottak a törlesztőrészletek és ezeket az állásukat elveszítők már nem tudják kifizetni. 

4. Tennivalók: 

Blogunk további részeiben érinteni fogjuk, mit és mennyire eredményesen tettek a különböző kormányok a devizahitelesek nehéz helyzetének enyhítésére, illetve azt, hogy létezhetnek-e olyan utak, eszközök, amelyek eredményesek úgy, hogy azok nem sértik más (kockázatkerülőbb hiteleket felvállalók, vagy nettó megtakarító hajlandóságú) társadalmi rétegek érdekeit.  E körben érintjük azokat az  eddigi intézkedéseket is, amelyekről már rendelkezésre állnak tapasztalatok. 

Ebben a rövid történeti áttekintésben egyelőre nem kívántunk felelősöket keresni, noha véleményünk az, hogy a kialakult helyzetért mind a mindenkori kormányok kisebb-nagyobb mértékben, mind a PSZÁF, mind a korábbi jegybanki politika, mind a bankok és nem utolsósorban a devizahiteleket felvevők felelőssége fennáll, ha nem is egyenlő mértékben.  Kérdés, hogyan dönt a kormány, ki fizesse a révészt – és bár blogunknak deklaráltan nem célja a politizálás, tarthatunk attól, hogy politikai szempontok (is) szerepet játszanak majd ebben a döntésben.  

Összegezve, a devizaalapú hitelezés ilyen nagyarányú növekedéséhez elsősorban a következő  tényezők vezettek:  

1.)    az olcsó hitelek iránti felfokozott lakossági kereslet,

2.)    a pénzpiacok likviditásbősége, új és újabb banki termékek bevezetése, a bankok jövedelmezőségi elvárásai, a kínálati oldal felfutása,

3.)    a forint- és a devizahitelek kamatai közötti jelentős különbség,

4.)    kedvező(nek tűnő) makrogazdasági tényezők és az EU-csatlakozás,

5.)    esetleges bankfelügyeleti hiányosságok (ezekre a későbbiekben kitérünk),

6.)    a hitelfelvevők pénzügyi ismereteinek (pl. árfolyamkockázat) alacsony foka. 

Üdvözlet az olvasónak!

A devizahitelek és -hitelesek problémája folyamatosan napirendre kerül, a szerteágazó, de általában csak egy-egy részproblémát felölelő információk között nem könnyű eligazodni, a teljes kérdéskört átlátni pedig szinte lehetetlen. Blogunk arra a heroikus feladatra igyekszik vállalkozni, hogy kisebb "történeti" áttekintés után - miképpen kezdődött a devizahitelezés Magyarországon,  milyen volt a lakosság viszonya a hitelezéshez a rendszerváltozástól kezdve, milyen előnyökkel járt a devizahitelek felvétele, hogyan hatott mindez a gazdaság növekedésére, történtek-e már korábban is intézkedések a devizahitelezésben rejlő veszélyek orvoslására, stb. - a jelenlegi helyzetről a szokásosnál némileg átfogóbb képet nyújtson, legalábbis szándékai szerint. Érinteni kívánjuk a szerződések jogi kérdéseit is, beleértve az eddig napvilágot látott ítéleteket, illetve a sajtóban napvilágot látott kereseteket.

Természetesen, kapcsolódni fogunk az e tárgyban megjelent információkhoz, színvonalas cikkekhez is.

Nem kívánunk állást foglalni politikai kérdésekben, blogunk elsősorban szakmai szempontokról szól, és reményeink szerint a jövő lehetőségeit is tartalmazza majd.